Önzés

Mindig csak én,

csak én,

csak én!

Ott állok a világ peremén,

ordítom gőg szavam.

Mi leszek, ha nagy leszek,

Tán majd embert is eszek!

Mit kérek és mi az álmom?

Elérni már alig vágyom!

Mindig csak én,

csak én,

csak én!

Ordítok zárt ketrec mélyén.

Kiáltok, de nem hallod,

elfoglal saját gondod.

Önzésre nevel minket a világ,

Nem érdekel, mit akar e virág.

Mindig csak én,

csak én,

csak én!

Suttoghatok is, ha úgysem hallod,

a világ legvégén.

Mit tegyek, ha az önzés mindenkit már elnyelt?

S nem hallják más sikolyát,

olyannyira öntelt.

Mindig csak én,

csak én,

csak én!

Van itt sok más is a világ közepén!

(2013.03.30)

Hiszem

Hiszem, hogy van szép
a bibircsók mögött,
hogy ha itt a sötét,
a fény köré öltözött.

Kell, hogy legyen kincs,
mosoly a mérték.
Mert, ha szíved nincs,
más semmi sem érték.

Hiszem, van varázslat,
mint egy szikra, parázs.
Nem mindenki láthat,
De bíz ez nem csalás.

Hiszem, hogy van rossz,
ennek így kell lenni.
Mert, ha nincs gonosz,
nincs mit jóvá tenni.

Hiszem, van szeretet,
végtelen, mint az űr.
Ha nem lenne végtelen,
eléred és kihűl.
(2013.03.30)

Élet

Sűrű erdő mélyén élünk,

Nem látjuk, hol a fény.

Sok helyen keresgélünk,

S hisszük: van még remény.

Sötétben bóklászva,

Újra s újra elbukunk egy kavicsba.

Keressük, mi az élet csodája,

Hol az út: „Előre.”

Idegen az életünk,

Vak borongó, sötét.

Sok itt lenn a kérdésünk,

S keressük, hogy miért.

(2003)

Az ezer évre kárhozott ember halála

Százezer éve élek én,

Mezőkön a fák szélén,

Alszom, s nem álmodom.

Ó nem bírom, nem bírom!

Nappal kelek meg nem állok,

Oh mily álnok ez az átok!

Mennék, de lábam nem érzem!

Ó nem vérzem, nem vérzem!

A hídhoz érek lassan,

Kő kezemben, s kötél nyakamban.

Meghalnék, de nem tudok!

Hallhatatlan, kóbor lélek vagyok.

Beállok a sortűzbe,

Lőjetek engem főbe!

Véreznék, de nincs vérem,

Hol lesz már az én végem?

Sínen fekszem keresztbe,

Vágj vonat el negyedbe!

Szétválnék, de nem tudok,

Újra összeragadok!

Mit vétettem, óh, mi kín,

Élek majd világvég romjain?

Engedd bűnöm, oldozz fel!

Feloldoznál, de nem létezel!

Még hány évig éljek én,

Egymagamban a fák szélén?

Álmodnék de, nem tudok,

Fényt látok, most meghalhatok!

(2003)

Elvesztettem zsebkendőmet...

1. rész - Mert minden történet elkezdődik valahol

            A tél közepén este tíz után még Budapesten is minden sötétnek tűnik. Főleg, amikor olyan utcákba járkál az ember, ahol még világítás sincs.

            Átlagos egy éjszaka volt, rideg és fagyos. A járókelők többsége már rég elhagyta a zord utcákat. A nulla fok alatt volt éppen a hőmérő higanyszála, de a szél még dermesztőbbé tette ezt az estét. Alattomos egy jószág, egyszer szemből máskor pedig hátulról fújt, nem tudván eldönteni marasztalja azt aki a hálójába került, vagy inkább lökje tovább. A fák lombajai hozzá-hozzá csapódtak gazdáik törzséhez is, furcsa kísérteties hangokat hagyva maguk után. Ha az égre nézett az ember, akkor az is látható volt, hogy goromba felhők takarója borítja be az eget. Vihar közeledett a városra. Nem mintha ez a vihar különlegesebb lenne a többinél, mégis valami baljóslatúnak mutatkozott.

            Ha a szél nem fújt volna olyan hangosan és nem vert volna nagy zajt akkor minden bizonyára az utca csak egy ember lépésétől lett volna hangos. Gyorsan haladt, mintha sietett volna valahova. Haladását azonban a szemébe fújó por és kosz nagyban akadályozta. Egy hétköznapi alak, csak haza szeretne jutni végre, csak kerüljön messzebb a munkahelyétől. Nagy nehezen kiér a sötét utcából, és meglátja a kiskörutat. Már nincs olyan messze az Astoria. Ebben a pillanatban a szokatlanul csendes Rákócziról lefordult a busz. Az férfi futásnak eredt és próbálta volna elérni az éjszakai járat egyetlen reményét, de az még csak nem is lassított.

            Mindig ez történik, és most várni kell fél órát ebben az ítéletidőben. Mi mást is tehetne, a maradék energiáját már úgyis felhasználta arra a száz méter futásra, ráadásul mindezt teljesen feleslegesen tette. Bosszankodott egy sort, majd dörmögött valami olyasmit az orra alá, hogy holnap majd öt perccel korábban indul - bár már ezt ígérgeti magának három éve. Nem lehet mit tenni, nem tanul az esetből.

            Mondhatnánk azt, belefeledkezik a munkába. Azonban, ha jobban belenézünk a dolgok mélyébe, csak szereti megvárni azt az időt, amikor a kedves titkárnő is elindul a munkából. A nagyfőnök asszisztense, ráadásul még gyönyörű is. Minden este kinyitja neki az ajtót és jó éjt kíván a titkárnő balra ő meg jobbra. Miért is nem jutott emberünknek eszébe, hogy legalább egyszer balra induljon, ha már úgyis biztos lekési ezt a buszt? Azt kell, hogy mondjam, eléggé bátortalan, ha nőügyek a témakör. Egy igazi esetlen és szerencsétlen alak.

Épp ezen gondolkodott el, mikor eszébe jutott, a Lottó új reklámja: Üldözi a szerencse? ... Egy valami biztos üldözi, de az valami más.

A maradék húsz métert tovább tartott megtenni, mint azt a százat futva. A busz állomás pavilonja székeit elfoglalta egy hajléktalan.

            Igaz Ő már rosszabb helyzetben van, mint én - gondolta. Sajnálni a legtöbb ember sajnálja a hajléktalanokat, de mivel nem egyszer volt rossz élménye hajléktalannak álcázott rablókkal, közel menni nem mert hozzá, maradt a pavilonon kívül.

            Kabátját csapdosta a szél, mikor már-már úgy gondolta, hogy ennél rosszabb úgysem lehet, és öt percet kell már csak kibírnia eleredt az eső. Nem is akárhogy, csak úgy, mintha dézsából öntenék. Mint egy rossz amerikai vígjáték - gondolta ironikusan. Neki miért nem jut akkor legalább egy jó mellű nő, aki megsajnálja ilyenkor és beleszeret? Ezt a részt az ő forgatókönyvéből félúton kifelejtette az író. Szép kis dolog, mégis milyen szerepet vállalt el szerencsétlen az élet ezen színpadán? Az egészben persze csak az volt a szomorú, hogy ez nem egy film, hanem a véres valóság, ekkor még nem is sejthette, hogy mennyire véres és veszélyes tud lenni a valóság.

            Öt perc rengeteg idő tud lenni, főleg amikor egy nő várat meg, amikor a munkából szeretnél elszabadulni és akkor, amikor várod az éjszakai buszt. Ugyanennyi időt eltölteni a szabad ég alatt egy szeles, zivataros időben felér egy ipari mosógépben eltöltött mínusz tíz fokos komplett mosóprogrammal, centrifuga és szárítóprogram nélkül. Még többnek tűnik ez, ha a BKV-ról van szó. Szó sincs arról, hogy késik, ilyenkor néha még előbb is érkezik, de, mint ahogy azt már sejtette is, nem ez a busz lesz, legalábbis nem ez a megálló. Mikor a busz végre befordult és megállt, már nem úszta meg szárazon, egyetlen testrésze sem maradt ki a nagymosásból. Nézd a jó oldalát - gondolta - mosni nem kell, csak szárítani. Mindez persze nem volt igaz, mégis egy rövid ideig elmosolyodott, örült annak, hogy végre valahára úton van hazafele.

            Az eső olyan gyorsan állt el, amilyen gyorsan jött, mire hazaért, már csak a szél fújt, bár már az sem olyan kegyetlenül. Sok említésre méltó már nem is történt ezen a napon, a ruhák levétele, a gyors mosdás forró vízben és az ágyban való elhelyezkedés - konkrétan beleesésen kívül… 

            …Legalábbis emberünkkel. Valahol persze szirénáztak, a tűzoltók is ki lettek híva. Ez az időjárás sok lakásban tett kárt, ablakok törtek be, és tüzek is keletkeztek, mindez azonban mit sem számított, a férfinak, akik fél órája még a buszt várta. Békésen aludta az igazak álmát, egészen reggel 7-ig, mikor is furcsa mód nem a rádióra ébredt fel, hanem arra, hogy egy hatalmasat tüsszent, és izzóbb a homloka, mint az olaj, amiben a rántottáját szokta sütni.

            "Remek" – gondolta - még hogy nem lehet rosszabb. Az még hagyján, hogy nagy szél van és ráöntenek egy kádnyi vizet, de mindez nem elég, jöhet a megfázás! Mi sem jobb, mint harmincnyolchatos lázzal, folyó takonnyal az orrában menni dolgozni és túlélni a napot. A betegszabadság szóba sem jöhet, a pénz kell a hitelre és a számlára, és ekkor még az ételről nem is beszéltünk. Így emberünk, mit sem törődve a lázzal bevett egy aszpirint, s lement a közeli DM-be venni egy százas csomag papír zsebkendőt.

            Minden ekkor kezdődött el. Senki nem gondolta volna azt, pláne hősünk, hogy az a százas papír zsebkendő ennyi bonyodalmat fog okozni...

A modern technika átka

Sokszor észre sem vesszük és megviccel minket a világ, Nem gondolunk arra, hogy milyen következményei vannak annak, hogy nem csak a Földet, a naprendszert foglalta el az emberiség, hanem eszközei a naprendszeren kívül is működnek. Élnek, életre kelnek, mozognak, és bizony sokszor válaszolnak rejtett és fontos üzenetekre, amit mi megpróbálunk megválaszolni.

2368. év szép tavaszi napján történt ugyanis, hogy Konrádot kirúgták munkahelyéről, mondhatjuk. minden közrejátszott, ebben a napban, ellene volt a főnöke, az időjárás, az akkori barátnője – ami néhány soros telefonbeszélgetés után kiderült, hogy már csak „ex”- , de még a portás is, aki nem volt hajlandó beengedni a lakásba. A napot ezért Monyó parkban töltötte. Bármilyen cudar is volt aznap az élet, megszépítette az a gyönyörű fény, amit meglátott.

Mint már említettem az időjárás igen csak cudarul viselkedett, egyszerűen és mesterien nézve leszakadt az ég. Dörgött, villámlott és annyi csapadék hullott le, ezen az éjszakán, mint a Távol-Keleten egy egész monszun idején. Persze Konrád igazán nem vette már észre, a fergetegesen rossz hollywoodi vígjátékfilmek legnagyobb poénján – miszerint az ennél rosszabb már úgysem jöhetne és elered az eső – már túl volt, és egy száraz testrésze sem maradt. Könnyen érthető, hogy épp ezért nem érdekelte már, hogy két csöves is azért verte meg, mert az ő helyükre telepedett, és az sem foglalkoztatta, hogy a rendőr megbírságolta, mert a buszmegállóban aludt. Nagy nehezen azonban talált egy eldugott helyet a parkban, lefeküdt hát a padra, mellette egy pislákoló lámpa állt. A gyönyörű fény jelenet akkor játszódott le a megtört ember előtt, mikor ebbe az ominózus oszlopba egyenesen belecsapott az áram. Egyszerre volt figyelemre méltóan szép és megrengetően ijesztő. A szikrák és a fényáradat annyira megrémítette, hogy legurult a padról és inkább alatta próbált menedéket találni, de a pad faszerkezete nem csendesítette a becsapódás hangját. A hullámok áttörték magukat és eljutottak Konrád dobhártyájáig, bizony jobban fájt neki, mint annak a hangmérnöknek, aki megpróbálta az SP által kiadott magas C-t valami tűrhető tartományba állítani. (Azóta is klinikai kezelésen van szegény) Szerencséjére Konrád csak fél napig nem hallott semmit, de ahogy visszatért önbizalma, úgy tért vissza hallása is.

Az önbizalma attól jött meg, hogy túlélte ezt a katasztrófát. Igaz, idő kellett, amíg ruháit, személyiét és a csövezés bírságát kifizette, mégis lassan helyre jött. – Még jó, hogy volt megtakarított pénze. Munkát azonban nem talált. Tanácstalanságában, beiratkozott egy OIFAHB tanfolyamra (One Item For All Human Being – Feltalálója a 20. században közismert PC [Personal Computer] továbbfejlesztése). Megtanulta annak használatát és elkezdett a solárneten, hogy régi zsargonnal éljek „böngészni”. A solárneten koránt sem volt egyszerű tájékozódni, az tér 5 dimenziójában küldte az adatokat, nehéz volt egyáltalán keresni benne, még szerencse, hogy a BUKSI kereső mindent megtalált, ráadásul figyelt arra is, hogy az 5 dimenzió a keresőhelyhez kapcsolható legyen. Beírta hát a roppantul okos BUKSI-ba, hogy állás, és megnyomta a claffa, gamma, summa plusz billentyű kombinációt. (Huszadik században egyszerűen Enter-nek is hívták) A kereső fél mikro milliárd fényévsebesség alatt megkereste az összes lehetséges állást és a karakterprofilnak legmegfelelőbbet rakta előre, és a legkevésbé megfelelőket hátrébb sorolta. Konrád véletlenszerűen rákattintott egyre és kiválasztotta, majd az intramégen keresztül elküldte az agytérképét, amit manapság önéletrajznak használnak a cég felvételi szakemberei.

Konrád lassan felemésztette tartalékait, de nem jött semmi válasz, Már majdnem egy hónap telt el, mire válaszoltak neki, a levélben melyet válaszul kapott tömör és pontos instrukciók voltak: Jelenjen meg az X3243 Y234 Z9234 D12 Q5 koordinátán HUMAN idő szerint 10 órakor állásinterjúra. Nem kevés izgalommal és drukkal indult el a Tér Taxiba beütötte a megfelelő koordinátákat HUMAN idő szerint 9:55 kor a megbeszélt helyen volt Konrád, de a furcsa, hogy egy építkezési területre érkezett. Az alapjain még alig álló vasszerkezet 104/c szintjén aligha lehetett iroda. Pedig, volt, csak az emberiség még nem fedezte fel a 6. dimenziót...

Sokáig várt ott emberünk, nézte így és nézte úgy a dolgokat, mikor pedig eljött az este 21:55, egy fényt látott az építkezés elején, ami úgy nézett ki, mint egy ajtó. Belépett hát, újdonsűlt munkahelyére és egy másik világba...

(2013.01.21)

A részeges

Sétálok az utcán,

Lábamon a csukám.

Csuklok én egy nagyot,

És hasra fordulok.

Megyek tovább sárosan,

Egy kicsit ázósan.

Van még néhány ötletem,

Esz a sört még lenyelem!

Jó a kedvem, jó a világ,

Előttem egy fonnyadt virág.

Nincs ki engem, meghallana,

Dülöngélek jobbra-balra.

Zavar van a fejemben,

Jobb, ha most már lefekszem.

Ledőlök e póznánál,

Az ivás holnap is vár!
(2003)

Tudod-e?

Tudod, hogy miért van
az alázat?
Pofon vág, eltapos,
fellázad.
Hallatod napestig
imádat?
Elszáll, tova vész,
mint párlat.
Reménnyel nézed
a tükrödet?
Önarckép. Örökké
kinevet.
A világban, mond mint ad:
szeretet?
Hitet ád, tisztet,
és életet.
(2012.05.29)

Keresztkérdés

Hosszú az út még végig érsz
Megtalálni a jót, oly nehéz.
Itt egy kanyar, ott egy ösvény,
Nos hát merre mész?
(2003)

A tanulatlan felhő

Az égbolt gyönyörű volt, tűzött nap. Úgy sütött le a földekre, olyan parancsolóan és fáradhatatlanul, hogy senki ember fia nem merte volna megkérdőjelezni azt, hogy ez az ő uralkodásának órája. Igazi forróság volt. A fák levelei meg-megsercentek a nagy hőségben. Az ember ilyenkor bizony vagy strandra megy, vagy inkább ki sem merészkedik, mert rögvest hőgutát kap. Az utcák épp ezért nagyon csendesek és elhagyatottak voltak. Az aszfalt is annyira megadta megát ennek a melegségnek, hogy ragacsossá és nyúlóssá vált. Egyedül egy magányos alak, egy kósza árnyék zavarta meg ezt a csendet. Egy ember sétált, örömmel és boldogsággal. Nem volt se célja, se fontos dolga, kíváncsi volt és fiatal. Örült végre a napnak, a melegnek, fittyet sem hányt annak fenyegető voltáról és urat parancsoló hangneméről. A kósza árnyék boldogan sétált, felnézett a napra, majd elmosolyodott. Meglátta mi következik sejtelmesen és alattomosan a naphoz. Egy kicsiny bárányfelhő volt. Ártatlan és romlatlan, olyan, mint ő maga. Mit sem tudott a nap uralkodásáról, nem is nézte, hogy szinte már-már sértés a jelenléte. Ő csak lassan vánszorgott tovább, ment előre egyenesen a nap elé. Az ember a földön figyelte a jelenetet. Követte a felhő útját, vagy a felhő követte az embert? A hőség azonban egyszer csak megérintette a felhőt. Akármilyen jámbor és lágy is volt, akármennyire áttetsző is, mégis csak a napnak a csökönyös úrnak nem mondhatott ellent. Szélei megperzselődtek, de derekasan kiállta próbát. A férfi egy tisztáshoz ért, ő sem vette észre magán, hogy vállai olyan pirosak, mint egy főtt homár. A felhőn, hű társán sem vett észre semmi változást. Nem azért, mert elfelejtette őt, hisz az már a része volt, egy darabja. Hanem azért mert olyan zenét hallott, amit még sose. Követte, határozottan s célirányosan haladt, nem tudott neki ellenállni. Ment és húzta magával a zene úgy, mint a felhő is egyre beljebb lopakodott a nap elé. Mikor a felhő teljesen eltakarta a napot Kicsit lehűlt a levegő. Ezt nem veszi észre senki, csak az, aki egy a természettel, akié maga a felhő is része volt. S hogy mit talált a férfi a zene forrásánál? Gyönyört, mámort és nimfákat. Egyesültek a tudatban, a zenében a gyönyörben, a mámorban, egyesültek a szent napban, és ahogy egyre jobban ragadták a férfit magához a dalok, a mámor és a gyönyör, úgy kezdett a felhő párologni és elveszíteni alakját. A férfi csaknem teljesen elveszett, ezzel csaknem teljesen és önkényesen a nap nyerhetett volna, de a férfinak eszébe jutott lelke fontos része. Észben tartotta, milyen ajándékot és csodát adott neki az a kicsiny felhő, ebben a tűrhetetlen órában. Elszakította hát rab láncait, amit a nimfák rá kötöttek, megrázta a fejét és meglátta, hogy a zene mögött korbács van, a mámor valójában kín és az, ami a gyönyört ígérte méreg. Úgy futott, ahogy csak tudott, de nem kellett volna, mert a nimfák nem követhetik, csapdába ejthetik, de vissza nem tarthatják, ha egyszer felébredt. Futott loholt, vele együtt szárnyra kapott a kicsiny felhő, mely szinte minden porcikájában érezte még a nap hevességét és tüzességét. Mikor a férfi már annyira kifáradt, hogy lélegezni is alig tudott, elért az erdőbe, ahol már várták barátai és családja. A kicsiny felhő is haza érkezett, családjához, barátaihoz. Egyesült egy nagy készülődő zivatarban a nap ellen…

 (2013.02.20)

Nyugtalan világ

Hasznos dolog elrejtőzni,

A fűben halkan lapulni.

De mit érsz, ha levágják,

És a fűt meg felnyírják?

Érdemes elmenni innen,

Bajtól, bűntől oly mentesen.

De mit érsz, hogyha felfedeznek,

S fejedre kötelet tesznek?

Szükséges, hogy elmenekülj.

Vagy, hogy örökké kihűlj.

De mit érsz, ha követnek oda?

Nem juthatsz el nyugodt honba.

(2003)

Tudathasadás

A nő szeme szomorú volt, szinte könnyes. De nem sírt, nem érzett már semmit, csak bánatot. A férfi szemében cseppnyi érzelem sem tükröződött. Egy lépés választotta el a nőtől, a férfi nyugodtnak látszott. A nő várt volna valami reakciót, érzelmet a férfi szemében, de nem volt ott semmi. A férfi határozottan célzott. Nem remegett meg egy pillanatra sem a keze. A markolatot biztosan és erősen tartotta. A kés pont ott hatolt be ahol elképzelte. Egyenesen a nő két bordája közé, a szívet találta el.

Egy hangot, annyit sem tudott a száján kiejteni, szemei a döbbenettől hatalmas kerekre tágultak, majd szinte kigúvadtak. A gyilkoson most először láthatott valami érzelmet. Elvigyorodott. Ez a mosoly fagyos volt és rideg, ott volt benne a kéj és az élvezet. A gyilkos szemében ridegség keveredett az élvezet extázisával. Erre a pillanatra várt, a kés pengéjét teljesen belenyomta a nő testébe. Úgy hasította a húst, mint a vajat. A férfi ekkor sem végzett. Tőrét az óra irányába hírtelen megforgatta a nő testében. A nő fájdalommal küzdő sikolya elfulladt egy vérköpetben. A nő szemei egyre tehetetlenebbek lettek, teste nem bírta megtartani magát és az ömlő vértől spriccelő test nagy dörrenéssel koppant a járópadlón. A gyilkos kivette a kését a testből, a vér mindenütt beterítette a testet és elkezdett tócsaként összegyűlni a tetem felett. A gyilkos nem hallotta mikor lehelte ki áldozata utoljára a lelkét, mert lemosta kezére az alvadni készülő vért, kabátjából kivett egy törlőkendőt és precízen kitisztította a kését.

Nem sietett sehova. Addig nem hagyta abba a tisztítást, amíg a kés olyan nem lett, mint amikor elővette kabátja belső zsebéből. A nő teste körül lévő vértócsa már nem bővült, alvadni kezdett a vér. A férfi az ajtó mellett lévő vázához ment, kivett belőle egy fehér rózsát, majd hanyagul a nőre dobta. A konyhában lévő olajjal meglocsolta a testet és meggyújtotta. A tűz gyorsan terjedt a nyaralóban. A rideg télen senki nem volt a közelben, aki észrevehette volna egy égő nyaraló baljós füstjelét. A férfi elhagyta a házat, majd mielőtt a nyaraló kerítését becsukta utoljára a házra köpött. A nő ugyan már nem halhatta, de a következőket mondta:

-Mondtam, hogy nem csalhatsz meg. Ezért most én elhagylak, és te többé senkit nem fogsz megcsalni...

(2012 - Eredeti címe: Én megmondam...)

Egy kávézóban

Füst.

Az ember észre sem veszi, úgy száll fel egészen olyan magasságokig, ahol már nem látunk el. Nem tulajdonítunk olyan jelentőséget neki, jönnek a gyárak kéményeiből, a családi házakéból. Mind más féle, mind színben, mint természetben, természetesen illatban is. Ott ontja ki a füstöt az autó kipufogója is. Sőt az ember is füstöl. A cigarettázás ma már mindennapos jelenség. A dohánynak is vannak jellemzői, van ami büdös, és van ami igazán kellemes illatokat is áraszt. Ez a füst igazi illatot áraszt, minőségi dohány a javából.

Illat.

Terjengnek az illatok. Keverednek a füsttel és a szagokkal. Harcol minden más ellen. Sikeresen áttöri magát minden akadályon és eljut orrunkig. A kellemes illatok egyike eljut egészen a gyomrunkig, esetleg szívünk mélyére hatol és rabul ejt minket. Ilyen illat az épp elhaladó barna hajú hölgy parfümének és bőrének átható illata. Az illatok elvonják a figyelmet a zajtól a kellemetlen füsttől és csak a szépre, jóra figyelünk oda. Kizökkenünk a hétköznapok átlagos világából és fantáziánkat is megmozgatja. Illatok kavalkádja éri nap, mint nap orrunkat. Olyan sokféleség van köztük, hogy sokszor észre sem vesszük őket. Az illatok sokfélesége mutatja azt is, hogy sok helyről származhat. Olyan illatok is előfordulhatnak, melyek már-már a szagokká válnak más számára. Nem ezekhez az illatokhoz tartozik a frissen facsart gyümölcs illata. Szintén kellemesen szívjuk be a frissen pörkölt kávé zamatos illatát. Úgy érezzük, most már látjuk az élet értelmét, mikor mély lélegzetet veszünk az elénk tálalt frissen lefőtt kávé füstjéből.

Zene.

Mit nem hívnak ma már zenének? Ritmusra dobban a szívünk és ritmusra jár a lábunk is. A világ, a természet, az ember alkotta épületek, mind-mind adnak egy-egy hangot ki magukból. A sok hangból így lesz zaj, de valaki megtalálja a ritmust és az egységet és harmóniát ebben a sokféleségben, és ő zenének hallja azt, mi másnak ricsaj. A mobiltelefon, a rádió is meg-megszólal és hol ismert, hol ismeretlen dallamok csendülnek fel. Zene tör elő az aluljáróban álló hegedűs elnyűtt hangszerén is, egy zongorista pedig épp Chopin-t játszik egy épületben, dallama együtt száll az illatokkal és a füsttel egészen a fülünkig. A kávé íze is más, átitatja a fülbemászó dallam.

Kultúra.

Mindenki máshogy értelmezi ezt a szót, lehet rajta elmélkedni, filozofálni. Tény, hogy mindenhol megtalálhatjuk. A kultúránk lehet hagyományőrző, de van olyan is, ami már teljesen elfeledett. Sokan egy-egy mesét, egy-egy értéktárgyat őriznek, tartanak nagy becsben, hozzák és őrzik a kultúrák kisebb-nagyobb darabját. Sok esetben a kultúra megfoghatatlan, de a megfogható és tapintható részben is bővelkedhetünk. Amíg másnak ez egy romos épület, ellenben aki itt ül ebben a XIX. századi kávézóban, annak igazi időutazás.

Emberek.

Sokan sokfélék. Sietők, lassan járók, filozófusok, átlag és átlag feletti, nyomorban és szegénységben vagy éppen hogy épségben megélők. Persze ott vannak a gazdagok, a jómódúak. Fiatalok, öregek, a munkások, a tanulók. Van, aki füstöt áraszt olyan is, aki egészségesen él, de mindegyiküket megfoghatja egy illat, egy részlet a zenéből, mely átverekedi magát a közlekedésen, s mindegyik másra lesz figyelmes. A füstön, az illatokon a zenén túl, a kultúra egy aprócska részét próbálja alakítani az író is. Az a névtelen szerző, aki éppen pipázik egy budapesti kávézóban, szürcsölgeti zamatos kávéját, hallgatja a tehetséges zongoristát, ahogy játszik. Az asztalon papír és toll, elméje már rég messze jár, viszi őt a füst, az illat a zene, az épület hangulata. Sok töprengés és az ingermámor telítettsége után megfogja végre tollát és egy újabb zene veszi kezdetét számára, a papír serceg, ahogy tollával elkezdi leírni a fejében megszülető történetet...

(2012)

A vad és áldozat

Mint az űzött vad futott menekült üldözője elől. Vágta a szelet. Ruháját eltépte az ágak sokasága. Az erdő sosem volt egy barátságos hely. Kínzó csalán mardosta meztelen lábát, egyetlen hálóruhája már csak cafatokban lógott rajta. Biztosan látta, hogy ott volt rég elfeledett, de örökké szeretett szerelme. Próbálta elérni, megmenteni, kihozni onnan, de nem tudta elérni, kezeik nem fonódtak össze és nem érte el. Nem tudta visszahúzni a kétségbeesésből...
A látomás-képet feledve rohant, rohant az erdőn, a nádason a csalánoson keresztül, mindegy hogy hova, de futott. Az üldöző ravasz volt, ismerte az erdőt, ismerte az illatot, ismerte azt, amit akart a nő valójában. Belelátott a fejébe olvasta a gondolatait.
A vad lassan, de biztosan utolérte őt, ekkor a nő, meglátta a félelmetes szörnyeteget. Karmait végigszántotta egyetlen hálóruhája darabjain. Nem tudta mit is képzeljen, mi történik most vele. Miért jött a szörny ide, vajon mit keres most ő itt? A látomás-képet feledve rohant, rohant az erdőn, a nádason a csalánoson keresztül, mindegy hogy hova, de futott. Az üldöző ravasz volt, ismerte az erdőt, ismerte az illatot, ismerte azt, amit akart a nő valójában. Belelátott a fejébe olvasta a gondolatait.

                ... és akkor elesett. Megbotlott egy görbe gyökérben, egy öreg fűz volt az, vagy nyárfa, nem lehetett látni. A szörny karjai elérték a lány bokáját, és húzta maga felé. A szőrny bedig csak egyre húzta és a lány kapaszkodott, menekülni próbált messzebbre, minél inkább a el a szőrny szorításából. Mindegy hova, csak el. Az utolsó adag erejével a lány összeszedte minden akaraterejét, kiszakította lábát a szörny karajaiból. Pont időben tette meg, ha csak egy kicsit is késlekedik, a szörny elnyeli őt örökre. A szörny egy hatalmasat ordított, az ordítása végigkísérte a lányt, de már nem próbálta meg utolérni.

                ...Ekkor végleg kettévált a két személy, egy utolsó hangos nyögést ejtett el a nő, majd átölelte párját, a maradék szenvedéllyel megcsókolta, majd elégedetten hevert el az összegyűrt ágyon...

(2012)

Búskomorság

Holt remények,

Holt vágyak,

Távoli emlékek,

Fájó árnyak.

Kínzó gyötrelem,

Örökös kín.

Állandó félelem,

Fekete szín.

(2003)

A rétisas

Az álom tovaszáll,

felriad az élet,

fellázad, felhevül,

majd a hidegé lett.

Boldogság, vak remény,

élet mi csodát ad,

Nem múlik az érzés,

a félelem, s alázat.

Újra próbál szárnyat,

a rég beteg rétisas,

szemében kalandvágy

és éhes kábulat.

Kitárva szárnyait,

zuhan a mélybe,

csapkodva felrepül

belevisít az éjbe.

Öreg már a rétisas,

sok évet is élt meg,

mégis mindig újra vágyik,

pihenni nem tér meg.

Szelek szárnyán repül,

falja a világot.

Megtalálja, mint mindig,

az igaz boldogságot.

(2012.05.29)