Tudod-e?

Tudod, hogy miért van
az alázat?
Pofon vág, eltapos,
fellázad.
Hallatod napestig
imádat?
Elszáll, tova vész,
mint párlat.
Reménnyel nézed
a tükrödet?
Önarckép. Örökké
kinevet.
A világban, mond mint ad:
szeretet?
Hitet ád, tisztet,
és életet.
(2012.05.29)

Keresztkérdés

Hosszú az út még végig érsz
Megtalálni a jót, oly nehéz.
Itt egy kanyar, ott egy ösvény,
Nos hát merre mész?
(2003)

A tanulatlan felhő

Az égbolt gyönyörű volt, tűzött nap. Úgy sütött le a földekre, olyan parancsolóan és fáradhatatlanul, hogy senki ember fia nem merte volna megkérdőjelezni azt, hogy ez az ő uralkodásának órája. Igazi forróság volt. A fák levelei meg-megsercentek a nagy hőségben. Az ember ilyenkor bizony vagy strandra megy, vagy inkább ki sem merészkedik, mert rögvest hőgutát kap. Az utcák épp ezért nagyon csendesek és elhagyatottak voltak. Az aszfalt is annyira megadta megát ennek a melegségnek, hogy ragacsossá és nyúlóssá vált. Egyedül egy magányos alak, egy kósza árnyék zavarta meg ezt a csendet. Egy ember sétált, örömmel és boldogsággal. Nem volt se célja, se fontos dolga, kíváncsi volt és fiatal. Örült végre a napnak, a melegnek, fittyet sem hányt annak fenyegető voltáról és urat parancsoló hangneméről. A kósza árnyék boldogan sétált, felnézett a napra, majd elmosolyodott. Meglátta mi következik sejtelmesen és alattomosan a naphoz. Egy kicsiny bárányfelhő volt. Ártatlan és romlatlan, olyan, mint ő maga. Mit sem tudott a nap uralkodásáról, nem is nézte, hogy szinte már-már sértés a jelenléte. Ő csak lassan vánszorgott tovább, ment előre egyenesen a nap elé. Az ember a földön figyelte a jelenetet. Követte a felhő útját, vagy a felhő követte az embert? A hőség azonban egyszer csak megérintette a felhőt. Akármilyen jámbor és lágy is volt, akármennyire áttetsző is, mégis csak a napnak a csökönyös úrnak nem mondhatott ellent. Szélei megperzselődtek, de derekasan kiállta próbát. A férfi egy tisztáshoz ért, ő sem vette észre magán, hogy vállai olyan pirosak, mint egy főtt homár. A felhőn, hű társán sem vett észre semmi változást. Nem azért, mert elfelejtette őt, hisz az már a része volt, egy darabja. Hanem azért mert olyan zenét hallott, amit még sose. Követte, határozottan s célirányosan haladt, nem tudott neki ellenállni. Ment és húzta magával a zene úgy, mint a felhő is egyre beljebb lopakodott a nap elé. Mikor a felhő teljesen eltakarta a napot Kicsit lehűlt a levegő. Ezt nem veszi észre senki, csak az, aki egy a természettel, akié maga a felhő is része volt. S hogy mit talált a férfi a zene forrásánál? Gyönyört, mámort és nimfákat. Egyesültek a tudatban, a zenében a gyönyörben, a mámorban, egyesültek a szent napban, és ahogy egyre jobban ragadták a férfit magához a dalok, a mámor és a gyönyör, úgy kezdett a felhő párologni és elveszíteni alakját. A férfi csaknem teljesen elveszett, ezzel csaknem teljesen és önkényesen a nap nyerhetett volna, de a férfinak eszébe jutott lelke fontos része. Észben tartotta, milyen ajándékot és csodát adott neki az a kicsiny felhő, ebben a tűrhetetlen órában. Elszakította hát rab láncait, amit a nimfák rá kötöttek, megrázta a fejét és meglátta, hogy a zene mögött korbács van, a mámor valójában kín és az, ami a gyönyört ígérte méreg. Úgy futott, ahogy csak tudott, de nem kellett volna, mert a nimfák nem követhetik, csapdába ejthetik, de vissza nem tarthatják, ha egyszer felébredt. Futott loholt, vele együtt szárnyra kapott a kicsiny felhő, mely szinte minden porcikájában érezte még a nap hevességét és tüzességét. Mikor a férfi már annyira kifáradt, hogy lélegezni is alig tudott, elért az erdőbe, ahol már várták barátai és családja. A kicsiny felhő is haza érkezett, családjához, barátaihoz. Egyesült egy nagy készülődő zivatarban a nap ellen…

 (2013.02.20)

Nyugtalan világ

Hasznos dolog elrejtőzni,

A fűben halkan lapulni.

De mit érsz, ha levágják,

És a fűt meg felnyírják?

Érdemes elmenni innen,

Bajtól, bűntől oly mentesen.

De mit érsz, hogyha felfedeznek,

S fejedre kötelet tesznek?

Szükséges, hogy elmenekülj.

Vagy, hogy örökké kihűlj.

De mit érsz, ha követnek oda?

Nem juthatsz el nyugodt honba.

(2003)

Tudathasadás

A nő szeme szomorú volt, szinte könnyes. De nem sírt, nem érzett már semmit, csak bánatot. A férfi szemében cseppnyi érzelem sem tükröződött. Egy lépés választotta el a nőtől, a férfi nyugodtnak látszott. A nő várt volna valami reakciót, érzelmet a férfi szemében, de nem volt ott semmi. A férfi határozottan célzott. Nem remegett meg egy pillanatra sem a keze. A markolatot biztosan és erősen tartotta. A kés pont ott hatolt be ahol elképzelte. Egyenesen a nő két bordája közé, a szívet találta el.

Egy hangot, annyit sem tudott a száján kiejteni, szemei a döbbenettől hatalmas kerekre tágultak, majd szinte kigúvadtak. A gyilkoson most először láthatott valami érzelmet. Elvigyorodott. Ez a mosoly fagyos volt és rideg, ott volt benne a kéj és az élvezet. A gyilkos szemében ridegség keveredett az élvezet extázisával. Erre a pillanatra várt, a kés pengéjét teljesen belenyomta a nő testébe. Úgy hasította a húst, mint a vajat. A férfi ekkor sem végzett. Tőrét az óra irányába hírtelen megforgatta a nő testében. A nő fájdalommal küzdő sikolya elfulladt egy vérköpetben. A nő szemei egyre tehetetlenebbek lettek, teste nem bírta megtartani magát és az ömlő vértől spriccelő test nagy dörrenéssel koppant a járópadlón. A gyilkos kivette a kését a testből, a vér mindenütt beterítette a testet és elkezdett tócsaként összegyűlni a tetem felett. A gyilkos nem hallotta mikor lehelte ki áldozata utoljára a lelkét, mert lemosta kezére az alvadni készülő vért, kabátjából kivett egy törlőkendőt és precízen kitisztította a kését.

Nem sietett sehova. Addig nem hagyta abba a tisztítást, amíg a kés olyan nem lett, mint amikor elővette kabátja belső zsebéből. A nő teste körül lévő vértócsa már nem bővült, alvadni kezdett a vér. A férfi az ajtó mellett lévő vázához ment, kivett belőle egy fehér rózsát, majd hanyagul a nőre dobta. A konyhában lévő olajjal meglocsolta a testet és meggyújtotta. A tűz gyorsan terjedt a nyaralóban. A rideg télen senki nem volt a közelben, aki észrevehette volna egy égő nyaraló baljós füstjelét. A férfi elhagyta a házat, majd mielőtt a nyaraló kerítését becsukta utoljára a házra köpött. A nő ugyan már nem halhatta, de a következőket mondta:

-Mondtam, hogy nem csalhatsz meg. Ezért most én elhagylak, és te többé senkit nem fogsz megcsalni...

(2012 - Eredeti címe: Én megmondam...)

Egy kávézóban

Füst.

Az ember észre sem veszi, úgy száll fel egészen olyan magasságokig, ahol már nem látunk el. Nem tulajdonítunk olyan jelentőséget neki, jönnek a gyárak kéményeiből, a családi házakéból. Mind más féle, mind színben, mint természetben, természetesen illatban is. Ott ontja ki a füstöt az autó kipufogója is. Sőt az ember is füstöl. A cigarettázás ma már mindennapos jelenség. A dohánynak is vannak jellemzői, van ami büdös, és van ami igazán kellemes illatokat is áraszt. Ez a füst igazi illatot áraszt, minőségi dohány a javából.

Illat.

Terjengnek az illatok. Keverednek a füsttel és a szagokkal. Harcol minden más ellen. Sikeresen áttöri magát minden akadályon és eljut orrunkig. A kellemes illatok egyike eljut egészen a gyomrunkig, esetleg szívünk mélyére hatol és rabul ejt minket. Ilyen illat az épp elhaladó barna hajú hölgy parfümének és bőrének átható illata. Az illatok elvonják a figyelmet a zajtól a kellemetlen füsttől és csak a szépre, jóra figyelünk oda. Kizökkenünk a hétköznapok átlagos világából és fantáziánkat is megmozgatja. Illatok kavalkádja éri nap, mint nap orrunkat. Olyan sokféleség van köztük, hogy sokszor észre sem vesszük őket. Az illatok sokfélesége mutatja azt is, hogy sok helyről származhat. Olyan illatok is előfordulhatnak, melyek már-már a szagokká válnak más számára. Nem ezekhez az illatokhoz tartozik a frissen facsart gyümölcs illata. Szintén kellemesen szívjuk be a frissen pörkölt kávé zamatos illatát. Úgy érezzük, most már látjuk az élet értelmét, mikor mély lélegzetet veszünk az elénk tálalt frissen lefőtt kávé füstjéből.

Zene.

Mit nem hívnak ma már zenének? Ritmusra dobban a szívünk és ritmusra jár a lábunk is. A világ, a természet, az ember alkotta épületek, mind-mind adnak egy-egy hangot ki magukból. A sok hangból így lesz zaj, de valaki megtalálja a ritmust és az egységet és harmóniát ebben a sokféleségben, és ő zenének hallja azt, mi másnak ricsaj. A mobiltelefon, a rádió is meg-megszólal és hol ismert, hol ismeretlen dallamok csendülnek fel. Zene tör elő az aluljáróban álló hegedűs elnyűtt hangszerén is, egy zongorista pedig épp Chopin-t játszik egy épületben, dallama együtt száll az illatokkal és a füsttel egészen a fülünkig. A kávé íze is más, átitatja a fülbemászó dallam.

Kultúra.

Mindenki máshogy értelmezi ezt a szót, lehet rajta elmélkedni, filozofálni. Tény, hogy mindenhol megtalálhatjuk. A kultúránk lehet hagyományőrző, de van olyan is, ami már teljesen elfeledett. Sokan egy-egy mesét, egy-egy értéktárgyat őriznek, tartanak nagy becsben, hozzák és őrzik a kultúrák kisebb-nagyobb darabját. Sok esetben a kultúra megfoghatatlan, de a megfogható és tapintható részben is bővelkedhetünk. Amíg másnak ez egy romos épület, ellenben aki itt ül ebben a XIX. századi kávézóban, annak igazi időutazás.

Emberek.

Sokan sokfélék. Sietők, lassan járók, filozófusok, átlag és átlag feletti, nyomorban és szegénységben vagy éppen hogy épségben megélők. Persze ott vannak a gazdagok, a jómódúak. Fiatalok, öregek, a munkások, a tanulók. Van, aki füstöt áraszt olyan is, aki egészségesen él, de mindegyiküket megfoghatja egy illat, egy részlet a zenéből, mely átverekedi magát a közlekedésen, s mindegyik másra lesz figyelmes. A füstön, az illatokon a zenén túl, a kultúra egy aprócska részét próbálja alakítani az író is. Az a névtelen szerző, aki éppen pipázik egy budapesti kávézóban, szürcsölgeti zamatos kávéját, hallgatja a tehetséges zongoristát, ahogy játszik. Az asztalon papír és toll, elméje már rég messze jár, viszi őt a füst, az illat a zene, az épület hangulata. Sok töprengés és az ingermámor telítettsége után megfogja végre tollát és egy újabb zene veszi kezdetét számára, a papír serceg, ahogy tollával elkezdi leírni a fejében megszülető történetet...

(2012)

A vad és áldozat

Mint az űzött vad futott menekült üldözője elől. Vágta a szelet. Ruháját eltépte az ágak sokasága. Az erdő sosem volt egy barátságos hely. Kínzó csalán mardosta meztelen lábát, egyetlen hálóruhája már csak cafatokban lógott rajta. Biztosan látta, hogy ott volt rég elfeledett, de örökké szeretett szerelme. Próbálta elérni, megmenteni, kihozni onnan, de nem tudta elérni, kezeik nem fonódtak össze és nem érte el. Nem tudta visszahúzni a kétségbeesésből...
A látomás-képet feledve rohant, rohant az erdőn, a nádason a csalánoson keresztül, mindegy hogy hova, de futott. Az üldöző ravasz volt, ismerte az erdőt, ismerte az illatot, ismerte azt, amit akart a nő valójában. Belelátott a fejébe olvasta a gondolatait.
A vad lassan, de biztosan utolérte őt, ekkor a nő, meglátta a félelmetes szörnyeteget. Karmait végigszántotta egyetlen hálóruhája darabjain. Nem tudta mit is képzeljen, mi történik most vele. Miért jött a szörny ide, vajon mit keres most ő itt? A látomás-képet feledve rohant, rohant az erdőn, a nádason a csalánoson keresztül, mindegy hogy hova, de futott. Az üldöző ravasz volt, ismerte az erdőt, ismerte az illatot, ismerte azt, amit akart a nő valójában. Belelátott a fejébe olvasta a gondolatait.

                ... és akkor elesett. Megbotlott egy görbe gyökérben, egy öreg fűz volt az, vagy nyárfa, nem lehetett látni. A szörny karjai elérték a lány bokáját, és húzta maga felé. A szőrny bedig csak egyre húzta és a lány kapaszkodott, menekülni próbált messzebbre, minél inkább a el a szőrny szorításából. Mindegy hova, csak el. Az utolsó adag erejével a lány összeszedte minden akaraterejét, kiszakította lábát a szörny karajaiból. Pont időben tette meg, ha csak egy kicsit is késlekedik, a szörny elnyeli őt örökre. A szörny egy hatalmasat ordított, az ordítása végigkísérte a lányt, de már nem próbálta meg utolérni.

                ...Ekkor végleg kettévált a két személy, egy utolsó hangos nyögést ejtett el a nő, majd átölelte párját, a maradék szenvedéllyel megcsókolta, majd elégedetten hevert el az összegyűrt ágyon...

(2012)

Búskomorság

Holt remények,

Holt vágyak,

Távoli emlékek,

Fájó árnyak.

Kínzó gyötrelem,

Örökös kín.

Állandó félelem,

Fekete szín.

(2003)

A rétisas

Az álom tovaszáll,

felriad az élet,

fellázad, felhevül,

majd a hidegé lett.

Boldogság, vak remény,

élet mi csodát ad,

Nem múlik az érzés,

a félelem, s alázat.

Újra próbál szárnyat,

a rég beteg rétisas,

szemében kalandvágy

és éhes kábulat.

Kitárva szárnyait,

zuhan a mélybe,

csapkodva felrepül

belevisít az éjbe.

Öreg már a rétisas,

sok évet is élt meg,

mégis mindig újra vágyik,

pihenni nem tér meg.

Szelek szárnyán repül,

falja a világot.

Megtalálja, mint mindig,

az igaz boldogságot.

(2012.05.29)