Az égbolt gyönyörű volt, tűzött
nap. Úgy sütött le a földekre, olyan parancsolóan és fáradhatatlanul, hogy
senki ember fia nem merte volna megkérdőjelezni azt, hogy ez az ő uralkodásának
órája. Igazi forróság volt. A fák levelei meg-megsercentek a nagy hőségben. Az
ember ilyenkor bizony vagy strandra megy, vagy inkább ki sem merészkedik, mert
rögvest hőgutát kap. Az utcák épp ezért nagyon csendesek és elhagyatottak
voltak. Az aszfalt is annyira megadta megát ennek a melegségnek, hogy
ragacsossá és nyúlóssá vált. Egyedül egy magányos alak, egy kósza árnyék
zavarta meg ezt a csendet. Egy ember sétált, örömmel és boldogsággal. Nem volt
se célja, se fontos dolga, kíváncsi volt és fiatal. Örült végre a napnak, a
melegnek, fittyet sem hányt annak fenyegető voltáról és urat parancsoló
hangneméről. A kósza árnyék boldogan sétált, felnézett a napra, majd
elmosolyodott. Meglátta mi következik sejtelmesen és alattomosan a naphoz. Egy
kicsiny bárányfelhő volt. Ártatlan és romlatlan, olyan, mint ő maga. Mit sem
tudott a nap uralkodásáról, nem is nézte, hogy szinte már-már sértés a
jelenléte. Ő csak lassan vánszorgott tovább, ment előre egyenesen a nap elé. Az
ember a földön figyelte a jelenetet. Követte a felhő útját, vagy a felhő
követte az embert? A hőség azonban egyszer csak megérintette a felhőt.
Akármilyen jámbor és lágy is volt, akármennyire áttetsző is, mégis csak a
napnak a csökönyös úrnak nem mondhatott ellent. Szélei megperzselődtek, de
derekasan kiállta próbát. A férfi egy tisztáshoz ért, ő sem vette észre magán,
hogy vállai olyan pirosak, mint egy főtt homár. A felhőn, hű társán sem vett
észre semmi változást. Nem azért, mert elfelejtette őt, hisz az már a része
volt, egy darabja. Hanem azért mert olyan zenét hallott, amit még sose.
Követte, határozottan s célirányosan haladt, nem tudott neki ellenállni. Ment
és húzta magával a zene úgy, mint a felhő is egyre beljebb lopakodott a nap
elé. Mikor a felhő teljesen eltakarta a napot Kicsit lehűlt a levegő. Ezt nem
veszi észre senki, csak az, aki egy a természettel, akié maga a felhő is része
volt. S hogy mit talált a férfi a zene forrásánál?
Gyönyört, mámort és nimfákat. Egyesültek a tudatban, a zenében a gyönyörben, a
mámorban, egyesültek a szent napban, és ahogy egyre jobban ragadták a férfit
magához a dalok, a mámor és a gyönyör, úgy kezdett a felhő párologni és
elveszíteni alakját. A férfi csaknem teljesen elveszett, ezzel csaknem teljesen
és önkényesen a nap nyerhetett volna, de a férfinak eszébe jutott lelke fontos
része. Észben tartotta, milyen ajándékot és csodát adott neki az a kicsiny
felhő, ebben a tűrhetetlen órában. Elszakította hát rab láncait, amit a nimfák
rá kötöttek, megrázta a fejét és meglátta, hogy a zene mögött korbács van, a
mámor valójában kín és az, ami a gyönyört ígérte méreg. Úgy futott, ahogy csak
tudott, de nem kellett volna, mert a nimfák nem követhetik, csapdába ejthetik,
de vissza nem tarthatják, ha egyszer felébredt. Futott loholt, vele együtt
szárnyra kapott a kicsiny felhő, mely szinte minden porcikájában érezte még a
nap hevességét és tüzességét. Mikor a férfi már annyira kifáradt, hogy
lélegezni is alig tudott, elért az erdőbe, ahol már várták barátai és családja.
A kicsiny felhő is haza érkezett, családjához, barátaihoz. Egyesült egy nagy
készülődő zivatarban a nap ellen…
(2013.02.20)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése